- Igazad van, kedves Gourry! Ez nem tartozik rád! Gondolod ők a lefejezés helyett inkább az altató dal dúdolást választanák? Hát nem! Nem érdemelnek jobb sorsot. - húzta fel az orrát. - Egyébkén is a legtöbbjük még mozogni is tud.

            - Ha te mondod, akkor biztos úgy van, de lehetnél egy kicsit kevésbé harcias.

            - Ne kezdjük ezt jó? Inkább fosszuk ki a sebesülteket! Hátha találunk valami apróságot, amit pénzé tehetünk.

            - Ez felháborító Lina! Most már hullarabló is vagy? Ezt egyszerűen nem hiszem el! Ez rám is rossz fényt vet. Hogy mosom le magamról ezt a szégyent?

            - Ne bolondozz már Gourry, hogy lennék én hullarabló! Hiszen még mindegyikük él.

Többé-kevésbé.

            - Inkább menjünk tovább. - Sóhajtott Gourry. Már rég nem találkoztam Zelgadissal, és biztos sokat tudnánk egymásnak mesélni.

            - Azt nem hiszem, ugyanis a te memóriáddal azon csodálkozom, hogy még egyáltalán a nevére emlékszel. - kacsintott Lina.

            - Ezt most miért mondod? Lehet hogy nem én vagyok a világ legokosabb embere de legalább a barátaim nevére emlékszem. Nem is tudom mikor találkoztunk utoljára, szerinted sokat változott?

            - Jellemző, hogy a dátumokat elfelejted. Bizony már jóval több mint két éve nem találkoztunk. És nem hinném, hogy Zel megváltozott.

            - De igenis emlékszem a legtöbb dátumra, csak nem mindig jut az eszembe. Akkor harcoltunk avval a hogyishívjákkal, aki el akarta pusztítani a világot. És akkor adtam oda a Fény kardját annak, akit megillet.

            - Igen akkor küzdöttünk meg Darkstar-ral, a másik világ sötét urával. Az volt az eddigi legnehezebb csatánk. Ami pedig a Fény kardját illeti tényleg odaadtad Siriusnak, de tudhatnád, hogy tulajdon képen mindig is engem illetett. De hagyjuk most ezt  Azt hiszem most kivételesen igazad van. Biztos nincs semmi érték az ilyen harmadrangú banditáknál. Siessünk gyorsan Anoratba!

            - Rendben! - könnyebbült meg Gourry.

Folytatták az útjukat, ahol a továbbiakban nem történt hasonló incidens. Lina továbbra sem tudta befogni a száját, Gourry pedig próbált odafigyelni. Kevés sikerrel. Hamarosan megérkeztek Anorat kapujába.

            Pár perccel a távozásuk után egy sötét alak érkezett az összecsapás helyszínére. Fekete kámzsát viselt, ami egészen eltakarta az arcát. Hosszú köpenyét, amely szinte a lábbelijét is eltakarta, a szél folyamatosan lebegtette. Az öltözéke többi része is fekete volt. Köpenyének, nadrágjának és minden egyéb ruhadarabjának szélén aranyszínű szimbólumok futottak végig. Egy pillanatra a palástja mögül elővillant egy kard markolata. Nagyon magabiztos volt a mozgása, mozdulataiból erő áradt, tartása egyenes volt. Ugyanaz az ismeretlen volt, aki már a fogadóban is megfigyelés alatt tartotta a varázslónőt és kísérőjét. A pórul járt útonállók lassan kezdték összeszedni magukat. Amint észrevették a vándort, egy pillanatra megrémültek annak fenyegető kisugárzásától, és a csúfos vereség emlékétől. De amikor látták, hogy rájuk sem hederít, nem törődtek vele. Az alak odasétált az egyik kráterhez, és letérdelt. Belemarkolt a még mindig forró hamuba, felemelte a kezét és hagyta, hogy a szél lassan elfújja a nyitott tenyeréből. Körülnézett és látta, hogy még rengeteg ehhez hasonló van szanaszét a közelben. Felegyenesedett, és lassan megrázta a fejét.

            - Erre még időt kell szakítanom a közeljövőben. - mondta gondterhelten. Lassan a banditák felé fordult. - Ami pedig titeket illet - mondta dörgő hangon - ha még egyszer tudomásomra jut, hogy bárkit is kiraboltok, nem ússzátok meg ennyivel. Olyan büntetést kaptok, amit egész életetekben megemlegettek.

A rablók csak nyelni tudtak, egyikük sem mert visszaszólni. A sötét ruhás figura odalépett az egyik földön fekvő hangosan nyöszörgő haramiához. Jobb kezét felemelte, fekete kesztyűbe bújtatott tenyere felfénylett. A fickó szörnyen megijedt, mozdulni sem mert, még a szemét is behunyta. Már felkészült a halálra, amikor a kezét mardosó fájdalom egyszerűen elmúlt. Döbbenten nézett a már indulni készülő alakra, fogalma sem volt róla, miért tette.

            - Két helyen eltört a karod. Pár napig ne nagyon erőltesd. És keress valami rendes munkát. Ez mindenkire vonatkozik. - monda az idegen és a banditák döbbent ábrázatával nem törődve távozott. Arra ment amerre percekkel ezelőtt a gonosz varázslónő és ádáz csatlósa. A vándor már nem is foglalkozott a haramiákkal fejébe gondolatok kavarogtak.

            - Túlságosan is felelőtlen. Nem értem, hogy győzhette le Rezo-t, aztán Fibrizo-t a pokol mesterét, majd legutoljára a Dugradigudot, a sötét csillag urát. Ráadásul Fibrizzo ellen még a Giga Slave-et is bevettette. - A gondolatba is beleborzongott, hogy egy ilyen felelőtlen személy ismeri a létező leghatalmasabb varázslatot. Talán a közte és a társai között létrejött szoros barátság az ami miatt minden alkalommal győznek? Vagy egyszerűen csak szerencséjük volt? Nagyon remélte, hogy az első. Ráadásul megbízható forrásokból az a hír járja, hogy a varázslónő rendkívül anyagias. Semmit sem csinál ingyen. Ez még komoly problémákat okozhat. Nem is beszélve az a kis átverés, aminek köszönhetően tulajdonképpen idecsalta az egész társaságot. Remélte, hogy a rendelkezésére álló jutalmak elégségesek lesznek. Máskülönben kénytelen lesz más megoldáshoz folyamodni, amit nem szívesen tenne. Halkan felsóhajtott, aztán még az eddiginél is jobban kihúzta magát. Nincs helye kételynek, a célját mindenképp el kell érnie, különben nagyon szörnyű dolgok történhetnek. Az ismeretlen fenyegetés, ami miatt szüksége volt a különös csapatra, egyre csak nőtt. És többek között azt is alaposan megtanulta, hogy a fenyegetésekkel minden esetben szembe kell nézni. Mindenbe be fogja őket avatni amiről tud, mert sejtette, hogy ellenkező esetben nem fognak segíteni. Ez volt a feladata, egész életében erre készült. Hamarosan ő is elérte a város kapuját, amin lassítás nélkül haladt át.

            Lináék az első útjukba eső fogadóba betértek, ami egy kicsi de jó állapotban lévő épület volt. Lina érdeklődni kezdett a személyzetnél Zelgadis után. Nem ismerték fel ugyan, de átirányították egy a város másik végében lévő fogadóba ahol esetleg megszállt. Elmentek tehát a megadott helyre, még útmutatást sem kellet kérniük, olyan kicsi volt a város. Lina útközben megállt és egy bodegánál, és egy kedves öregasszonytól vásárolt egy nagy tölcsér valamit, ami leginkább a fagylaltra hasonlított avval a különbséggel, hogy forró volt. Olyan mohón falta fel az édességet, hogy többször is megégette vele a száját. Ilyenkor heves fújogatással próbálta hűteni a csemegét. Mire végzett vele az egész arca, és mindkét keze ragadt a lila cukormáztól. Egy zsebkendő és némi tiszta víz segítségével aztán nagyjából sikerült leszedni magáról. Mire a másik fogadóhoz értek Gourrynak már kétszer kellett arról lebeszélnie, hogy visszamenjen és vegyen egy második adagot.

            - Na ha itt sem lesz, akkor nagyon haragudni fogok. - közölte Lina vidáman, majd belépett az ajtón. Bent félhomály uralkodott, az egyik sarokban, egy nagy kandallóban tűz pattogott. A légkör nagyon otthonos volt, viszont alig voltak vendégek. Egy magas és vékony pincér sürgölődött az asztalok között, bár nem igazán volt szükség a nagy sietségre. A helyiség egyik végét egy  hosszú pult alkotta, ami mögött egy unott arcú, kövér asszony épp egy vevőt szolgált ki valamilyen itallal. Még érdeklődniük sem kellett, mert amint beléptek meglátták az egyik asztalnál ülő kimérát. Sőt nem is volt egyedül, vele szemben ült egy másik régi jó barátjuk Amelia. Zelgadis intett nekik, hogy menjenek oda, Amelia pedig majd kibújt a bőréből.

            Zelgadis Graywords egy kb. 175 cm magas meglehetősen különös figura volt. Ez abból adódott, hogy nem volt egészen ember. Pontosabban csak egyharmad részben volt az, azon kívül egyharmad részben démon és egyharmad részben gólem volt. Szürke haja olyan volt, mint a durva drót. Ez és az arcán valamint a testén található „bőrkeményedések” gólem mivoltának voltak köszönhetőek. Míg szokatlanul hegyes füle, és az átlagosnál jóval nagyobb varázsereje démon részének volt tulajdonítható. Bár teste az átlagos fegyverek által szinte sebezhetetlen volt, valamint a számtalan előnye volt kiméraságának, ő mindenekelőtt az emberré válás módját kereste. Ennek érdekében képes volt bármit megtenni. Ugyanis Zel nem volt mindig ilyen. Egy felelőtlen kívánság hatására változtatta át Rezo, a gonosszá vált vörös pap. Pedig ő csak erős akart lenni. Meglehetősen mogorva volt, mindenáron meg akart felelni a külseje által sugallt képnek. Hajlamos volt a depresszióra, ilyenkor elképesztően undok tudott lenni, még a barátaival is. Kiváló harcos-mágus volt. Mesterien bánt a kardjával, és jól tudta használni a magasabb szintű varázslatokat is, legfőképp a sámánizmus öt tanát. Homokszínű nadrágot, inget és köpenyt viselt. Mellkasán, a köpenye két sarkának találkozásánál egy vörös amulett volt. Gyakran eltakarta arcát a ruhájának direkt erre a célra kialakított részével. Első találkozásuk alkalmával még Lináék ellensége volt, aztán lassan szövetségük, majd jó barátjuk lett. Bár ezt nem vallaná be mindent megtenne azért akit a barátjának tart.

            Amelia egy igazi hercegnő volt. Apja Philione el de Saillune, mint ahogy azt a neve is mutatja, Saillune, az egyik leghatalmasabb és legvirágzóbb város hercege volt. Amelia 160 - 165 cm magas volt, és rövid fekete haj koronázta a fejét. Az igazság megszállottja volt, és ezt gyakran tudtára is adta bárkinek, legyen az ellenség vagy barát. Általában hosszas szónoklatokat tart, amivel mindenkit ki tud hozni a béketűrésből. Önmagát az igazság bajnokának tartja, még egy saját varázslatot is kifejlesztett amit az „igazság fénylő öklének” nevez. Első találkozásuk alkalmával, és még utána sokáig, meglehetősen ügyetlen volt, semmi sem sikerült neki. Azóta sokat fejlődött, és már sokkal ritkábban történnek vele balesetek. Ő tulajdonképpen egy papnő volt, és értett a fehér mágiához, még a feltámasztást is képes volt alkalmazni. Ezen kívül még számos varázslatot ismert a sámánizmus szakterületéről, és a fekete mágiából is. A fegyveres közelharchoz nem nagyon értett, de ha muszáj volt tudott néhány trükköt. Ruházata fehér volt, piros szegéjekkel, ez nagyon jól kifejezte a jellemét.

            - Lina kisasszon, Gourry úrfi! - kiáltotta amint odaértek, majd nyomban Lina nyakába ugrott. - Jaj de örülök, hogy látlak benneteket!

            - Üdv Amelia, én is örülök neked de most már szállj le a nyakamból mert még kárt teszel bennem.

            - Szervusz Amelia, hello Zel. - Lelkendezett Gourry is.

            - Üdv srácok boldog vagyok, hogy ismét együtt lehetünk mi négyen. - köszönt Zelgadis is minden látható lelkesedés nélkül. Csak akik nagyon jól ismerték azok tudták megmondani, hogy valójában tényleg örül a találkozásnak. Miután végeztek a kölcsönös bemutatkozással helyet foglaltak, és beszélgetni kezdtek.

            - Mesélj Lina kisasszony, mi történt veletek az elmúlt években? - Kérdezte Amelia, aki még mindig nagyon izgatott volt.

            - Hát tudod, hogy van ez Amelia. Mentünk amerre mennünk kellett. Harcoltunk gonosz sárkánnyal, megleckéztettünk számos rablót, és felkutattunk megannyi kincset. Csak a szokásos. De biztos nem voltak olyan izgalmasak a napjaink mint Seyruun hercegnőjének, vagy tévednék?

            - Ne is mond, egy hercegnő élete sokkal unalmasabb, mint azt bárki is gondolná. Persze tudom, hogy a kötelesség mindennél fontosabb, és, hogy mindent csakis az igazság nevében teszek, de már kellett egy kis változatosság. Azok a soha véget nem érő udvari ceremóniák és a kibírhatatlan etikett. Néha már azt kívántam, bárcsak jönne egy őrült varázsló, vagy egy katasztrófa, csak hogy kizökkentsen az unalomból. - darálta egy szuszra Amelia. Végül kissé elszégyellte magát. - Nem mintha panaszkodnék.

            - Ház persze, hogy nem. - jegyezte meg Zelgadis szarkasztikusan.

            - Ó! Hát ti nem is együtt utaztok? - Lepődött meg Gourry - Pedig azt hittem, hogy ti…

            - Mégis mit hittél? - kérdezte Zelgadis enyhe éllel a hangjával?

            - Hát tudod te azt! - kezdte Lina egy „mindent tudok” pillantás kíséretében.

Amelia elvörösödött, és azt sem tudta hova nézzen. Zelgadis csak ült, semmilyen érzelem nem ült ki az arcára. Csendesen megszólalt:

            - Rólatok viszont elmondható az, hogy sülve, főve együtt vagytok. Ráadásul Lina most még azt sem mondhatod, hogy csak a Fény Kardja miatt tűröd meg Gourryt magad mellett.

            - Ez nem tartozik rád! - emelte fel a kissé a hangját Lina.

            - Ez így igaz, csak kíváncsi vagyok, miért pirultál el ennyire?

            - Én nem pirultam el jó? Különben is ha így viselkedsz akkor elfelejtheted, hogy segítünk. - húzta fel az orrát sértődötten a varázslónő.

            - Te voltál az, aki idehívott minket, úgyhogy inkább ne fenyegess! - vágott vissza Zelgadis.

            - Hogy micsoda? - döbbent meg Lina. - Te voltál, aki levelet küldött utánunk. Itt is van! - Mondta, majd az egyik zsebéből előkotorta a papírt.

            - Érdekes. - dörmögött Zelgadis miután elolvasta a levelet. - Úgy tűnik átvertek minket. - Azzal elővett ő is egy levelet, és átnyújtotta Linának aki olvasni kezdte.

            - Ebben az áll, hogy én megkérlek téged, hogy segíts nekem a rég halott boszorkánymester rejtekhelyének a megtalálásában. És még a kézírás is az enyém.

            - És nekem is tőled jött egy ugyanilyen üzenet, Lina kisasszony. - Húzta elő Amelia is a saját példányát. - Valami galád csaló megpróbál átverni minket. Ez borzalmas.

            - Nyugi Amelia, előbb-utóbb kiderül mi folyik itt. - közölte Zelgadis nyugodtan. - ha idegesek leszünk, azzal semmit nem érünk el.

            - Én viszont nagyon kíváncsi vagyok az illetőre. Nem úszhatja meg büntetlenül senki, aki átveri Lina Invers-t.

            - Attól tartok helyesen gondoljátok, én voltam az aki idecsalt benneteket. - Lépett az asztalukhoz egy csuklyás idegen. Egy pillanat alatt mind a négyen harcra készen álltak fel.

            - Ki vagy te, és miért ejtettél át minket ilyen csúnyán? - mutatott fenyegetően az alakra Amelia.

Az ismeretlen hátravetette a fejéről a kámzsát. Rövid barna haja volt, valamint barna szeme. Tekintete szigorú volt, egyáltalán nem tűnt szélhámosnak, még csak gonosznak sem.

            - Ajánlom találj ki valami elfogadható magyarázatot - kezdte Lina - különben…

            - A nevem Daliar Nezaar, és a Novalchos rend mágusa vagyok. - vágott a varázslónő szavába az idegen. - És azért hívattalak titeket ide, mert fel akarlak benneteket bérelni egy feladat elvégzésére.

Gourry kivételével mindenki megdöbbent, ő csak értetlenül nézett.

            - A döbbenete Zelgadis törte meg, egy kérdést szegezve a gyanús mágusnak:

            - És azok után amit tettél miből gondolod, hogy elvállaljuk a feladatot? Egyébként sem vagyunk zsoldosok.

            - Mert olyan dolgokat tudok fizetségként felajánlani, amit egyikőtök sem tud visszautasítani.

            - Mi az amit egyikünk sem tud visszautasítani? - kérdezte Lina, miközben ujjaival ütemesen dobolt az asztal tetején.

            - A te vágyad Zelgadis Graywords az, hogy újra olyan legyél, mint annak idején, Rezo varázslata előtt. Ebben segíthetek, ugyanis a rendem rendelkezik korunk legnagyobb varázskönyv gyűjteményével. Több mint ötvenezer könyv, tekercs gazdagítja könyvtárunkat, nem is beszélve a számtalan alkimista receptről. Ezek közül rengeteg foglalkozik olyan témával, mint például a kiméra alkotás vagy ezen

folyamat visszafordításának különböző módjai. Valószínűleg eltart majd egy ideig míg ezt az irdatlan mennyiségű információt áttanulmányozod, de biztosan rátalálsz majd a megoldásra. - Az idegen nyugodtan, és magabiztosan beszélt, szavai nem tűntek hazugságnak. Miután befejezte, Ameliához fordult.

            - Te vagy Saillune hercegnője, birodalmad messze földön híres arról, mennyire igazságosak a vezetői. Nem is kínálhatok neked mást, mint a színtiszta igazság kiderítése. - Amelia szeme minden egyes igazság után egyre fényesebben csillogott, ezért Lina bökdösni kezdte az asztal alatt. Daliar folytatta. - Azt azonban nem garantálhatom, hogy az igazság tetszeni fog. Könnyen lehet, hogy az egész világot egy olyan veszély fenyegeti, amit csak ti vagytok képesek megállítani.

            - Kíváncsi vagyok nekem, mit kínálsz? Ez a „veszélyben a világ” dolog már kissé unalmas. - Mondta Lina, miközben ásítást imitált.

            - Egyelőre csak ezzel - rakott az asztalra egy nagy zsákot az idegen. - ötvenezer arannyal egyenértékű drágakő. Ezenkívül számodra is értékes lehet a könyvtár, valamint van számos ritka tárgyunk, amiből válogathattok. Ezért csupán csak annyit kérek, hogy gyertek el velem a rendem templomába, és engedjétek meg, hogy alaposan beavassalak benneteket a feladatotokba.

            - Ez mind nagyon jól hangzik. De még mindig nem bízom benned. - mondta Lina, miközben a drágaköveket vizsgálta. Szerintem felelőtlenség lenne önként követni téged, hiszen lehet, hogy csapdába csalsz minket. Ne nézz minket ostobának.

            - Én veled megyek, attól függetlenül, hogy ők, hogy döntenek. - Jelentette ki Zelgadis. - Ez nem azt jelenti, hogy bízom benned, és ne próbálj meg átverni. Mielőbb látni akarom a könyveket.

            - Hé Zel, neked velem kéne egyet értened. - ripakodott a barátjára Lina.

            - Én pedig az igazság nevében úgyszintén veled tartok, de én sem szeretnék több turpisságot. - Jelentette ki Amelia karba tett kézzel.

            - Hát már mindenki ellenem van? - siránkozott Lina. - Nem látjátok, hogy ez egy újabb csapda? Én maradok.

            - Az ajánlatom csak akkor áll, ha mindenki belemegy.

            - Bocsáss meg egy pillanatra. - Kért elnézést Zelgadis, majd Amelia segítségével arrébb vonszolták Linát és Gourryt. Összedugták a fejüket, és sugdolózni kezdtek. Daliar türelmesen várt. Láthatóan három frakcióra szakadtak a barátok. Az elsőt Amelia és Zel alkotta, akik úgy gondolták az idegennel tartanak. A második egyetlen tagja Lina volt, aki ellenezte ezt. Harmadiknak ott volt Gourry akit nem nagyon érdekelt az egész. Végül Zelgadis tőle nem megszokott módon kajánul elvigyorodott, majd odahajolt a varázslónőhöz és hosszasan a fülébe súgott valamit, amit még Ameliáék sem hallottak. Lina egészen elvörösödött, Egy pillanatig tehetetlen dühvel szorította ökölbe a kezét, majd lassan beleegyezően bólintott.

            - Megbeszéltük a dolgot és úgy döntöttünk, veled tartunk Daliar. Azonban rajtad tartom a szemem. - közölte Lina a rejtélyes mágussal. Nos merre található a rended temploma?

            - Örülök neki, hogy jól döntöttetek, Lina Inverse. A templomomba úgy jutunk el a legrövidebb úton, ha megkeressük a várostól két mérföldre északkeletre lévő orihalconpecsétet, onnan már tényleg csak egy perc. Amint készen áltok indulhatunk.

            - Azonnal mehetünk, csak bekapunk valamit… kezdte Lina, de amint Zelgadis köhintett egyet hirtelen egész más ötlete támadt. - Persze ehetünk később is.

            - Akkor hát kövessetek. - Indult a kijárat felé Daliar.

            Amelia érdeklődve állította meg az indulni készülő kimérát.

            - Mit mondtál Lina kisasszonynak Zelgadis úr? Még soha nem láttam olyat hogy egy étkezés kihagyna. Ez kissé félelmetes.

            - Ha elmondanám neked, akkor már nem használhatnám fel arra, hogy rávegyem őt bizonyos dolgokra.

            - Azt akarod mondani, hogy zsarolod őt? Ez nem szép dolog Zelgadis úr. - Kezdte Amelia, de nem igazán tűnt komolynak.

            - Hmm… Azt hiszem igazad van, ez zsarolás. Most induljunk.

            Nem sokkal később már maguk mögött hagyták a város falait. Daliar haladt elől, végig csendben maradva. Mögötte ment Zelgadis, Lina, Amelia, majd Gourry, szintén csendbe burkolózva. Le sem vették tekintetüket a titokzatos mágusról, aki egyenletes gyors tempót diktált. Kis idő múlva beértek egy sűrű erdőbe. Az itteni fák különösek voltak, ágaik vékonyak voltak és olajos foltok csillogtak rajtuk. Volt valami nyugtalanító az egészben. Amelia egészen fehér lett, és feltűnés nélkül közelebb húzódott az előtte haladó kimérához.

            - Különös. - gondolta Lina. - Vajon miért hozott minket ebbe a nyomasztó erdőbe? Lehet, hogy itt állított csapdát. Ha volt ennyire ostoba akkor megkapja a méltó büntetését. Nem is igazán tudom mit gondoljak róla. Becsületesnek tűnik, mint általában a legtöbb szélhámos. Kíváncsi vagyok rá milyen erős. Lehet, hogy egy harmadrangú varázsló, aki túlzott magabiztossággal akarja pótolni hiányosságait. De az sem kizárt, hogy nagyon is hatalmas. - Egy pillanatra végigfuttatta ujjait a drágaköves zsákon. Szemeit egy pillanatra a kapzsiság homályosította el. - De legalább a kövek igaziak, magam ellenőriztem. És ha létezik az a hatalmas könyvtár, akkor számíthatnak rá, hogy egy darabig odaköltözik. Próbálják csak meg kimozdítani onnan a tudásszomját oltó Lina Inverset! És a kincsek amiről beszélt! Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. - Mintha utolsó gondolatát akarná bizonyítani, körülöttük több helyen is megrezzent a bozót.

            - Aha itt a csapda. És most jön a támadás! - Mire ezt kimondta, az előttük levő sötétségből egy csupafog-karom rettenet ugrott elő, és szélsebes mozgással rájuk támadt.

            De úgy tűnik a teremtmény nem Daliar csapdája volt, mert elsőként őt vette célba. Ezen Lina kissé meglepődött. Azonban dacára a villámgyors mozgásnak, a lény nem tudta meglepni a mágus. Daliar egy elegáns mozdulattal ellépett az útjából, és a köpenye alól előrántott arany-fekete markolatú rövid kardal, egy könnyed mozdulattal lefejezte. A munka nagy részét a lény lendülete végezte.

            - Az már biztos, hogy kitűnő harcos. - Állapította meg Zelgadis magában. Mivel a zajok alapján további támadásokra lehetett számítani, mind az öten egy laza kört alkottak felkészülve a küzdelemre.

            - Meglepődtél, hogy nem az én kelepcém? - vetette oda a kérdést Daliar Linának.

            - Majd meglátjuk. - jött a válasz a varázslónőtől.

Többre nem volt idő, ugyanis jött a támadás. Különféle torz kreatúrák csaptak le rájuk. Zelgadis egy Fireballal leszedett a magasból egy repülő dögöt, majd előhúzta a kardját. Gourry már javában kaszabolta a majdhogynem ember méretű patkányokat, amik neki jutottak.

            - Elmekia Lance! - Kiáltotta remegő hangon Amelia és a kezében megjelenő fénylándzsát egy csoport szarvas gyík közé dobta, jó néhányat felnyársalva közülük. Lina is aktiválta magát.

            - Freez Arrow! - Aminek következményeképp tucatnyi fagynyíl száguldott támadóik felé, jégbörtönbe zárva őket a becsapódás után. A rejtélyes mágus átszaltózott egy három méter magas vékony lábakon egyensúlyozó pók fölött, majd kardjával lemetszette a két leghátsó lábát. A pók elvágódott de szinte azonnal készült is talpra állni. Ez azonban nem sikerülhetett neki.

            - Fireball! - Kiáltotta Daliar, és alig néhány centiről a lénybe küldte a lövedéket. A hatás elképesztő volt, a tűzgömb átégette magát a kemény kitinpáncélon, és a lény belsejében robbant, hamuvá változtatva az egész testét. A mágus felnézett és új ellenfelek után kutatott, de támadóik már csak ketten voltak, ezekkel Zelgadis és Amelia végzett, előbbi a kardjával, a hercegnő pedig egy Fireballal. Alaposan körbenéztek, de nem utalt rá semmi, hogy újabb rémségek jönnek. Mindenki akinek volt, eltette a fegyverét.

            - Miért nem szóltál ezekről az izékről? - szegezte a kérdést a mágusnak Lina. - Talán azt vártad elintéznek minket?

            - Ez csak a helyi élővilág, Inverse. Nem sorolhatom fel neked a környék állatait, már csak azért se mert nagy részük számomra is ismeretlen. Egyébként is, én egyedül is elbántam volna velük, ezt minden nagyképűség nélkül mondhatom. Te viszont elméletileg sokkal erősebb varázsló vagy nálam. Nem örülök az összecsapásnak, de még csak meg sem izzadtunk.

            Lina meglepődött a mágus őszinteségén, és kissé eltátotta a száját. A varázslók többsége szörnyen öntelt volt, soha nem ismerték volna be, hogy valaki erősebb náluk. Ez egy jó pont Daliarnak, ennek ellenére még mindig nem bízott benne.

            - Azt hiszem igazad van! - válaszolta mosolyogva. - Jó tudni, hogy valaki elismeri a zsenialitásomat.

            - Kár, hogy ennyire felelőtlen vagy. És túlságosan könnyen felhúzod magad. Néha gondolkodhatnál is, azért van az a „zseniális” agyad.

            - Mi van!?! - Kezdte Lina dühösen, de a mágus rá se hederített és folytatta az eszmefuttatást.

De biztos vagyok az idő múlásával sokkal bölcsebb, és felelősségteljesebb leszel.

            - Komolyan gondolod? - A varázslónő dühe egy pillanat alatt elpárolgott.

            - Igen. Csakhogy addig még visszafordíthatatlan károkat okozhatsz a világnak. És most menjük, mindjárt ott vagyunk.

            - Ne merészed! Ma már másodszor fordítanak hátat nekem, miközben be sem fejeztem a mondandómat! Még nem végeztünk! - Visította Lina. - Ezt fejsd ki bővebben! Hé ne gondold, hogy csak úgy elmehetsz! - Azon vette észre magát, hogy egyedül áll a csata helyszínén, mert mindenki elindult a varázsló után.

            - Mi az, mindenki elárult!?! - Körbenézett, és egy sóhajtás után felzárkózott. Egy ideig csak morgott magában. Tíz perc Daliar megállt és halkan megszólalt.

            - Megérkeztünk.

            A többiek csak kapkodták jobbra balra a fejüket.

            - Hol? Merre? - Kérdezte Amelia értetlenül.

            - Pont rajta állsz, Amelia hercegnő.

            Mindenki lefelé nézett és csakugyan megláttak valamit az avar alatt.

            - Segítsetek! - Mondta Daliar, és lábával elkezdte leseperni az avart a pecsétről. Együttes erővel hamar végeztek. Csakugyan egy három és fél méter átmérőjű orihalconból készült kör volt a talajban. A körben egy pentagramm volt vésve, valamint számtalan mágikusnak látszó szimbólum, amelyek a Daliar ruháján láthatóakhoz hasonlítottak. A kör közepén volt egy hatszögletű bemélyedés. A mágus elővett a zsebéből egy hatszögletű tárgyat amit a mélyedésbe helyezett. Pontosan beleillett. Egy pár zöld drágakőnek látszó dolog volt a tetején, amit látszólag meghatározott sorrendbe kezdett el nyomogatni. Egy idő után a pecsét fényleni kezdett.

            - Lépjetek a körön belülre, és indulhatunk.

            - Hát ezt meg, hogy érted? Azt mondtad itt van a pecsét közelében a templomod, mégse látom. Talán alatta van? - Értetlenkedett Gourry.

            - Azt egy szóval sem mondtam, hogy a közelében van. Azt mondtam, hogy innen egy perc és ott vagyunk. Valójában olyan nagyon messze van, hogy gyalog.. hogy is mondjam.. túl sokáig tartana az út.

            - Á, szóval teleportálni fogunk. - csettintett Zelgadis.

            - Pontosan. - Helyeselt Daliar.

            Kissé bizonytalanul mindenki beállt a körbe. A mágus kivette a hatszögletű „kulcsot” és megindult a folyamat. A pecsét egyre erősebb fénnyel ragyogott. Lina feszülten figyelt. Egyszer csak elmosódni látszott a környezete. Mellkasában különös, de kicsit sem kellemetlen bizsergést érzett, mintha kifordult volna önmagából. Aztán újra helyre ált a kép, de ez már egy teljesen más hely volt. Egy húsz méter átmérőjű, kör alakú teremben voltak. Középen ahol megjelentek, egy ugyanolyan pecsét volt mint az erdőben. A szoba plafonját és falait gazdagon díszítették az arany és zöld szimbólumok. Előttük egy széles ajtó volt, aminek két oldalán egy-egy alak állt. Fekete páncélt viseltek sisakkal együtt, melyeknek szegélye aranyszínű volt, valamint a sisak szemellenzője zölden ragyogott. Egy furcsa, mindkét végén heggyel rendelkező fekete lándzsát tartottak a jobb kezükben. Tartásuk feszes volt, minden pillanatban ugrásra készek álltak. Látszott, hogy alapos képzésen estek át.

            - talán azért van szükség az őrökre mert nem bízol bennünk? - kérdezte Lina.

            - Egyáltalán nem. Minden egyes portál mellett 24 órás őrség áll. Értsétek meg, ugyan nem könnyű illetéktelenül használni a teleportrendszerünket, nem is lehetetlen. Ha nem lennének itt az őrök, kellemetlen meglepetésben lehetne részünk.

            - Logikus cselekedet. - mondta Zelgadis. - És most merre tovább?

            - Azonnal elvezetlek benneteket a nagy tanácsba. Már bizonyára értesültek az érkezésetekről, és sürgősen össze is ülnek. Menjünk. Elindult az ajtó felé. A két őr meghajolt felé, amit ő egy biccentéssel viszonzott. Az ajtó mögött egy tíz méter hosszú keskeny folyosó vezetett egy újabb ajtóhoz. Mikor ezen áthaladtak, Daliaron kívül mindenkinek leesett az álla. Az itt lévő folyosónak ugyanis nem volt teteje. Mikor feltekintettek a távolban a földet látták, amint kéken ragyog. A „lyukas” tetőn keresztül meglátták a templomot, amely olyan monumentális volt, hogy méltó vetélytársa lehetett volna az egykori Tűz Sárkányurának templomának. Ám ez teljesen más stílusban épült. Daliar egy vidám mosollyal nyugtázta a reakciókat.

             - Ó, csak nem felejtettem el mondani? Úgy látszik igen. A Holdon vagyunk. Isten hozott benneteket Illunatban.

            Az egész csapat szóhoz sem jutott egy pillanatig. Egyszerűen nem bírták egyből feldolgozni ezt az új információt. A csendet Lina törte meg, még mindig kábultan makogta:

            - Te felcipeltél minket a holdra?

            - Igen.

            - Ez… ez a hely óriási. - nyögte ki Zelgadis is.

            - Valóban.

            - De ugye vissza is tudsz vinni minket Daliar úr? - kérdezte bátortalanul Amelia.

            - Igen.

            - Én nem értek valamit. Hogy lehetnénk mindannyian a holdon egy ilyen óriási templomban, mikor a holdon el se férnénk, mivel csupán ekkora. - Rakta közel egymáshoz a két tenyerét Gourry.

            - Te ostoba! A hold azért látszik olyan kicsinek mert nagyon messze van. - Ripakodott Lina a harcosra.

            - Azért valami tényleg nincs rendben. - mindenki érdeklődve fordult az emlékei közt kutató Zelgadishoz. Ő megdörzsölte az állát, és mesélni kezdett:

            - Annakidején Rezo, egy rövid ideig annak a lehetőségét vizsgálta, hogyan hozhatná lét a laboratóriumát olyan helyen, ahol senki sem találhatja meg. Végül is elvetette a dolgot, mert több bajjal járt volna, mint ami megéri. Volt egy elmélete, ami szerint a földnek van egy bizonyos ereje, ami a dolgok súlyáért felel, valamint azért, hogy ne essenek le egyszerűen felszínéről. Ez az erő, amit ő gravitációnak hívott, feltételezése szerint a holdon sokkal kisebb, ugyanis a mérete is kisebb. Ezért egy ember a súlyának csupán töredékét érezné.

            - És az miért baj? - kérdezte kíváncsian Amelia.

            - Mivel egy átlagos lény - szándékosan nem használta az ember szót - A földi „gravitációhoz” szokott hozzá, sokkal n