SLAYERS

Az istenek haragja

Bevezetés

            A mazoku kitért a ragyogó ezüst gömb elől, majd visszatámadott. Ellenfele egy nagyjából két méter magas, ember formájú harcos volt. Ezen kívül semmit sem lehetett róla megállapítani, ugyanis vakító fényár borította testét. Ami még különösebb volt, hogy az illető asztrálteste is ugyanígy fénylett. Ez nem hagyott kétséget a mazoku számára a felől, hogy ellenfele nem egy hétköznapi halandó. A küzdelem percek óta tartott, ami szintén alátámasztotta ezen feltételezését. Kevés olyan lény létezik, amely ilyen sokáig képes kitartani egy mazoku ellen.

            - Érdekes. - gondolta a szörnyeteg. Majd egy gonosz félmosoly kíséretében eltűnt. Aztán ugyanilyen hirtelen megjelent, pont ellensége háta mögött. Lesújtott rá, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy meglepje a rejtélyes alakot. Mielőtt a csapás célba talált volna, egy villanás és nyoma sem maradt. De nagyon is nyoma maradt annak a három energiagömbnek, amely rögvest ezután kezdett el körözni a mazoku körül. A robbanás hatalmas volt. A környék összes fája gyökerestől szakadt ki, mielőtt hamuvá égett volna. A hegyek megremegtek, folyók vize jókora területen elpárolgott. Jóval a robbanás füstje fölött a fénylő harcos anyagiasult, és letekintett a művére. Mikor újra felnézett már nem volt egyedül, a szörnyeteg szenvtelenül bámult rá karnyújtásnyi távolságból. Ruhája égett szélei, és a füstölgő foltok arról tanúskodtak, hogy nem sokon múlott a menekülés.

            - Nocsak, nocsak - szólalt meg a szörny. – Ez egy roppantul hatásos varázslat volt. Úgy tűnik tévedtem veled kapcsolatban.  Kérlek, bocsásd meg azt, hogy alábecsültelek. – mondta nyugodt társalgási hangnemben. - Ez többé nem fog előfordulni, erről biztosítalak. Azonban még mindig nem tudom ki, vagy éppen mi vagy, talán elmondhatnád. - várt pár másodpercet aztán mivel ellenfele csöppnyi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy válaszoljon, folytatta: - Nos én tudtam, hogy nincs értelme a kérdezősködésnek, de meg kellett próbálnom. Tudod nagyon magas helyről kapom az utasításokat. Azonban ez most lényegtelen. El kell, hogy pusztítsalak.

            Az utolsó épp hogy elhagyta a száját máris támadott. Fénylő ellenfele sem tétlenkedett, azonnal teljes erejű támadásba kezdett, aminek áldozatai megint a fák és a hegyek voltak. A harc tovább folytatódott. Egy átlagos külső szemlélődő valószínűleg csak elmosódott villanásokat látott volna az ellenfelekből, akik ide-oda teleportálva próbáltak meg eredményesebb pozícióba kerülni. Néha a párbaj hevében átléptek az asztrál síkra és ott harcoltak.

            Az elhúzódó harcban mindketten szereztek kisseb sérüléseket, de érdemi találatot egyikőjük sem okozott. A mazoku egyszer csak azt vette észre, hogy a szikladarab, amire az imént ereszkedet le felmérni a helyzetet, remegni kezdett. De ne volt ideje ennek miértjén gondolkodni ugyanis egy tucat energianyaláb tartott egyenesen arra a helyre. Biztonságos helyre teleportált de a várt robbanás nem következett be. Ennek miértjére nyomban rá is jött.

            - Csupán illúziók - mondta csak úgy magának. - Viszont nagyon élethűek. No de megfeledkeztem valamiről. - Miközben ezt mondta egy fekete árnyék vetült rá. Felnézett és látta, hogy egy hatalmas rémisztő alak tornyosul jóval a feje fölé. A sziklagólem úgy 30 méter magas lehetett. Az idomtalan kőtömeg meglehetősen komoly ellenfélnek tűnt, hiszen nem könnyű sebet ejteni egy tömör szikla testbe. A gólem lecsapott a kőtömbben végződő kezével.

            - Ó - a szörnyeteg csak ennyit tudott mondani mielőtt a kar földrengető erővel becsapódott. Fullasztó por szállt fel és jókora kráter is keletkezett. Ellenfele lassan megindult felé, hogy megadja a kegyelemdöfést, ha az esetleg szükséges. A gólem még midig a talajhoz szorította a kezét. Egyszer csak apró robbanások indultak el fölfelé a karján. Majd hirtelen az egész teremtmény apró darabokra robbant. A por eloszlása után ennek oka is láthatóvá vált. A szörny ott ált a kráter közepén és egy sötét pajzs vette körül. Valószínűleg így úszta meg a gólem ütését. A harc folytatódott.

            A mazoku továbbra is magabiztos volt. A szörnyek fajának tagjaként fel sem merülhetett benne az a gondolat, hogy esetleg veszíthet. Számára ez nem lenne más, mint önnön létezésének tagadása, ami akár végzetes is lehetne. Sokkal inkább, mint akármilyen fizikai sérülés.

            A fénylő harcos felemelte a kezét és egy vörösen ragyogó mágikus kör jelen meg a küzdők körül.

Aztán pár centimétert fölemelkedve valamiféle rituáléba kezdett. A mazoku elérkezettnek látta az időt arra, hogy pontot tegyen az amúgy is túl hosszú csatára. Ám mielőtt elérhette volna a harcost, különös dolog történt. Ellenfelének aurája megváltozott, az összefüggő fény feloszlott és apró szimbólumok jöttek létre belőle, amik össze-vissza tekergőztek körülötte. Majd hirtelen két csápot alkottak, amik a mazoku felé nyúltak. Ő megkísérelt elteleportálni, de a blokkoló kör miatt nem ez sikerült. A két csáp megragadta mindkét csuklóját. Megpróbált kiszabadulni, de képtelen volt rá. Minden sötét energiáját összegyűjtve egy irtózatos erejű fekete gömböt hozott létre, ami a fénylő harcos testébe csapódott. Abban a pillanatban a szörnyeteg meglátta ellenfele valódi mivoltát. Ez olyan reakciót váltott ki belőle, amit hosszú létezése során alig-alig tapasztalt, a rémületet.

            - Ez nem lehet! - kiáltotta, de ellenfeléből kicsapó fehér fény teljesen körülölelte. Úgy érezte, mint ha egy feneketlen mélység rántaná magával, és semmit sem tehetett ez ellen. Biztos volt benne, hogy megsemmisül, de mégsem érzett fájdalmat. Tévedett. Az átok célja nem az elpusztítása volt. Mikor rájött mi történik vele, teljesen pánikba esett, hiszen ez számára rosszabb volt a teljes megsemmisülésnél. De a folyamat megállíthatatlan volt.

            Aztán már csak egy dolgot tehetett. Xellos kétségbeesetten felordított.

            Messze a csata helyszínétől délen, a végtelennek tűnő óceán közepén magányos állt egy magányos sziget. A szigetet misztikus köd övezte, ami semmi jóról nem tanúskodott. Nincs olyan ember, aki önszántából elmenne erre a bizarr, hátborzongató helyre. A sziget közepén egy hatalmas templom áll. A templomnak rideg szürke falai, hatalmas tornyai voltak, azonban nem volt szemmel látható bejárata. Egy sűrű sötét erdő övezte, amiből iszonytató, állati üvöltések szűrődtek ki. Ez még nyomasztóbbá tette a Farkas sziget légkörét. De az igazi borzalom nem a biztos halált jelentő rengeteg, és nem is a sötét kisugárzás volt.

Mélyen a templom szívében volt egy hatalmas csarnok, a leghatalmasabb valamennyi között. A gyér világítás miatt ha valaki a csarnok közepére állna, a két végében már csak a mindent elnyelő sötétséget látná, valamint a teteje is elveszett a homályban. A terem két oldalán roppant oszlopok futottak végig. A terem egyik végén, a trónján ült Zelas Metallium. A démonúr Rubinszemű Shabranigudu öt hatalmas erejű mazokut hozott létre azért, hogy segítsék Ceiphied a fénysárkány elleni harcában. Zelas egyike ezen szörnyeknek, bár a közelmúlt eseményeinek „jóvoltából” mára már csak hárman maradtak. Most gondolataiba merülve egy pohár vörösbort tartott a kezében, amihez foghatót egy halandó ember el sem képelhetett. A keze lassú körmozgást végzett, aminek következtében a bor lassan hullámzott a kristálypohárban. Ő maga volt a tökéletes kiegyensúlyozottság. Nem sok minden volt, ami ebből az állapotból kizökkenthette volna.

Egyszer csak felpattantak a szemhéjai, majd szemkápráztató sebességgel ált fel a trónjáról. Ajka keskeny vonallá préselődött, kezei lassan ökölbe szorultak. A pohár apró darabokra tört, tartalma a padlóra ömlött. Olyasmi történ, amiről nem hitte, hogy megtörténhet. Xellost a hűséges papját, akit ő maga teremtett, most elpusztították. Ehhez kétség sem férhetett. Egyik pillanatban még érezte a jelenlétét, a másikban pedig már semmi. Ez azt jelentette, hogy van valami, ami erősebb Xellosnál, és ráadásul ez a valami ellenség, és ez nagyon nyugtalanító. Ez az ügy most mindennél fontosabb. Xellos ha nehezen is pótolható, de minél hamarabb intézkednie kell. Még mindig nem tudott lehiggadni. A Farkas sziget megremegett Zelas Metallium néma dühétől.

            Egy hatalmas falevélen utazott, a langyos tavaszi szellő szárnyain. Filia kitárta karjait és nagyokat szippanton a friss levegőből.

            - Milyen csodálatos hely - gondolta. A tökéletességhez már csak egy csésze finom tea hiányzott. Lepillantott az alant elterülő tájra, és szeme megakadt egy apró barna folton, ami pár centire a lábától a levél felszínén volt. Meg mert volna esküdni rá, hogy egy perccel ezelőtt még nem volt ott. Kinyújtotta a kezét, és a mutató ujjával megérintette a foltot. Az finom porrá omlott, olyan volt mintha elszáradt volna. Szél egyre erősödött és hidegebb is lett, kezdett fázni. A folt, amelyet néhány pillanattal azelőtt még észrevenni is alig lehetett, szemmel látható sebességgel nőni kezdet. Az ég elsötétült a távolban menydörgés hallatszott. A közelgő vihar elől megannyi sirály menekült gyors szárnycsapásokkal. Filiának már alig maradt helye, a levél nagy része már teljesen elszáradt.

Valamit tennie kéne, ezt tudta, csak valahogy egyetlen épkézláb ötlet sem jutott az eszébe. Környezete rohamosan változott, mintha valaki felgyorsította volna az idő folyamát a tavaszból egykettőre tél lett. Csakhogy itt nem kezdődött újra a körforgás, a természet agóniája folytatódott, bár jócskán lelassult. A levél teljes egészében szétfoszlott, Filia zuhanni kezdett. Felsikoltott, és behunyta a szemét. Egyszer csak minden átmenet nélkül a zuhanás megállt. Egy tisztáson találta magát. Lassan kinyitotta a szemét és körülnézett. Nyomasztó félhomály uralkodott. Egész testében remegett, és nem csak a félhomály miatt. Lepillantott és látta, hogy ruhái már csak szakadozott szélű csíkokban fedték a testét. A fű éjfekete volt, és minden egyes lépésnél szúrta a talpát. A közelből csengettyű hallatszott, és a hang irányába indult tovább. Egy apró alak bontakozott ki a homályból, a kis Valgaav játszott önfeledten.

            - Valgaav! - kiáltott fel Filia, és rohanni kezdett. A kis sárkányfiú ránézett, és felnevetett. Egyre gyorsabban futott, mégis egyre csak távolodott a gyermektől, akit végül egy fekete köd tovatűntetett.

            - Neee! - sikoltotta sírásba fulladt hangon, de még percekig lélekszakadva rohant. Aztán minden erő elhagyta a lábát és térdre rogyott, és hangosan zokogott. A távolban éles villanás hasította ketté az eget. Két rémisztő szörnyalak csapott össze. Egyikük sötétebb volt a legsötétebb éjszakánál, másik olyan fényesen ragyogott, hogy alig lehetett ránézni. Ám ez hideg fény volt, ami tompa ürességet sugárzott. A rémek óriási sebeket ejtettek egymáson, aztán a fényszörny egyszerűen eltűnt. Sötét ellenfele lassan humanoid alakot öltött, ami csak messziről emlékeztetett emberre. Nem voltak felismerhető arcvonásai, testét mintha kettévágták volna, egyik fele sötét maradt. A másik viszont kellemes narancssárga fényt árasztott. Az alak a fejéhez kapott, és ide-oda tántorgott egy darabig. Aztán nagyon lassan kihúzta magát, és lehajtott fejjel megindult Filia felé. Megállt előtte, majd egy pillanatra megérintette az állát a fénylő kezével. Filia kellemes melegséget érzett, és megpróbált az alak szemébe nézni. Amit látott nagyon megdöbbentette.

            - Te? - kérdezte csodálkozva. Majd az alak egyszerűen átlépett rajta, mintha teste sosem lett volna teste az anyagi világban. Filia utána fordul, de az csak egyre távolabb és távolabb ballagott lassan beleveszett a semmibe. Megpróbált felállni de nem sikerült.

            Hirtelen egy fényalagút szippantotta magába, aminek a végén egy fehér szoba volt. A szoba egyik falán képek peregtek egymás után olyan gyorsan, hogy követni sem tudta. Egy boldog kis város, amit a következő képen fehér tűz emészt el. Egy békés táj, aztán ugyanaz a fehér tűz. A képek csak peregtek, Filia pedig egyre jobban összetört. Emberek, városok, földrészek, világok, barátok. Amelia, Gourry, Jilas, Zelgadis, Lina, Xellos, Valgaav és még sokan mások. Mindenkit elemésztett a fehér tűz. Filia ismét zokogni kezdett, és a képek egyre csak peregte.

            Filia zihálva ült fel az ágyában, patakokban folyt róla az izzadság. Beletelt egy pillanatba, amíg megbizonyosodott arról, hogy biztonságban van, és az egészet csak álmodta. Nagyot sóhajtott majd lassan felállt és átment a szoba másik végébe. Az újjászületett Valgaav békésen aludt bölcsőjében. Filia szeretettel nézett rá, és óvatosan megigazította a takaróját. Amilyen halkan csak tudott átment a konyhába és egy teáskannában vizet tett a kályhára. Leült egy székre és elgondolkozott a különös álmon. Attól tartott, hogy több egyszerű lidércnyomásnál. Egykor a Tűz Sárkányának papnője volt, és jól megtanulta, hogy egy álom néha figyelmeztető jel is lehet. A gőz fütyülni kezdett, és Filia egy értékes csészébe töltötte a tartalmát. Elégedett sóhajjal adta át magát a tea mennyei ízének. Talán az egész egyszerű rémálom nem több. Mikor végzett a teájával visszament a szobájába. Épp készült visszafeküdni, amikor egy apró elszárad falevelet vett észre a takarója közepén. Tenyerébe vette a levelet, annak ellenére, hogy tudta mi fog történni. Egész testében reszketett. A falevél egy pillanat alatt porrá omlott. Jeges szellő söpört végig a szobán, annak ellenére, hogy az ablak be volt zárva, és elfújta a port. Most már biztosan tudta, hogy nem álom volt. A csendesen szuszogó Valgaavra nézett. A félelemnek már nyoma sem volt rajta. Tudta mit kell tennie. Szeme elszántan csillogott.

            Végre elment az utolsó. Vendég, így Luna Inverse miután gyorsan összeszedte az utolsó edényeket is végre lazíthatott. A városban most óriási ünnepségek vannak, és még pár napig biztos csúcsforgalom lesz. Fáradtan átöltözött, és már épp indult volna, amikor a bejárati ajtó fölé szerelt apró csengettyű megszólaltak.

            - Fenébe! - mondta dühösen - Be kellet volna zárnom az ajtót. Zárva vagyunk! - kiáltott előre kissé gorombán. Nem hallotta, hogy a vendég távozott volna ezért nagyot sóhajtott, és átlépett az személyzeti részt  az előtértől elválasztó ajtón. A jövevény nem enni akart, az már biztos. A hét láb magas alak fénycsóvaként ragyogott. Tett egy lépést előre és csak úgy a semmiből előhúzott egy kardot, ami szintén ragyogott.

            - Jaj ne - mondta Luna és szinte összeroskadt. - Már megint valami jöttment, aki ki akarja hívni egy párbajra Ceiphied Lovagját. Könyörgöm mikor értitek már meg, hogy az csak egy szerencsétlen véletlen! Én egyszerű pincérnő vagyok. Tehát ha gondolod menj utadra, nincs harag. A harcos egy tapodtat sem mozdul. - Jellemző - mondta Luna lehangoltan. A szép szó soha nem használ. Akkor hát legyen. És jobb híján felkapott egy konyhakést. - Ha gondolod ki is mehetünk. - Az alak felemelte egyik kezét és intett egyet. A valóság hirtelen megcsavarodott Luna körül, és egy teljesen más helyen találta magát. Vagyis a helyszín ugyan az maradt, csak teljesen eltorzult.

            - Ez nem az asztrálsík, de nem is az anyagi világ. Viszont akkor mi lehet? Talán egy térbuborék, ami az étterem mintájára készült. - gondolta magában. Ez a küzdelem komolyabb lesz, mint először hitte. Megszorította a kést, és azt kívánta bárcsak használhatóbb fegyvere lenne. Titokzatos ellenfele meglendítette fegyverét és támadott. Luna felemelte a kést, és a két penge összecsapott…

I. fejezet

Újra együtt a csapat.(?)

      Lina arra ébredt, hogy arcát kellemesen melegíti az ablakon beszűrődő napfény. Lassan nyújtózott egyet, miközben hatalmasat ásított. Felült az ágyában, és megdörzsölte a szemét. Odament az ablakhoz és szélesre tárta. Friss levegő áradt a szobába, és boldog mosolyt csalt az ifjú varázslónő arcára. Komótosan megmosakodott majd felöltözött. Egy kevés időt arra is fordított, hogy megfésülje az összekócolódott haját. Mikor végzett óriásit kordult a gyomra.

            - Ideje enni - jelentette hangosan. Kiment a szobából, és bezárta az ajtót. Egy rövid folyosó után megérkezett az étkező helyiségbe.

            - Hahó, Lina, ide! - Kiáltotta Gourry az egyik ablak melletti asztalnál ült és hevesen integetett. Lina visszaintett, és odament Az asztalhoz.

            - Jó reggelt Gourry, remélem jól aludtál.

            - Köszönöm remekül. Neked is jó reggelt, Lina. - Mondta a fiú, miközben azzal volt elfoglalva, hogy a pénzét számolgatta. Már többször újra kezdte a műveletet, de ez eddig minden alkalommal elrontotta. Lina leült majd intett a pincérnek. Közben útitársa arca is felderült, lelkesen bólogatott egy sort.     - Mit parancsolnak a kedves vendégek? - Kérdezte az immár odaért felszolgálólány kedvesen.

            - Én egy nagy reggelit kérek! - Kiáltotta Lina.

            - Akkor legyen kettő, én is azt kérek! - mondta Gourry is. - Farkas éhes vagyok.

            - Azonnal hozom. - ezzel elsietett a pincérnő.

            - Nem lep meg, hogy éhes vagy. - jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában. - Na te számolózseni mennyi pénzed van összesen?

            - Hogy mi? Oh! Jaj ne, teljesen elfelejtettem! - mondta a harcos kétségbeesetten.

            - De hisz az előbb számoltad meg! Hogy felejthetted el ilyen hamar?!

Gourry mentegetőzve vihogott.

            - Na mindegy, nem idegesítem fel ilyen korán magam. - Sóhajtott Lina, majd ravaszul elmosolyodott. - Te figyelj csak! Én szívesen megszámolom neked, mindössze ötven százalékért.

            - Nem is tudom… - töprengett el Gourry. - …inkább megpróbálom még egyszer.

            - Ahogy gondolod, de akkor te fizeted az én reggelimet is. - mondta Lina olyan csendesen, hogy az újra számolásba mélyedő fiú ne hallja. Megérkezett a reggeli, és mindketten nekiláttak a gigantikus tojásrántottának. Néhányan feléjük fordultak a környező asztaloktól, a „reggelizés” hangjait hallva. Majd gyorsan vissza is fordultak saját asztalukhoz amint látták a vörös hajú varázslónő tekintetével találkoztak, aki úgy nézett, mint egy éhes kutya, ami az utolsó velős csontját védi. Gyorsan végeztek az adagjaikkal. Lina kétszer is megpróbált Gourry tányérjából lopni, de ő nem hagyta. Csakugyan a harcos fizette ki mindkettejük reggelijét miközben Lina ártatlanul, mint a ma született bárány, játszott a sótartóval.

            - De legközelebb te fizetsz, méghozzá duplán!

            - Hát persze, hogy én, tudod, hogy soha nem használnám ki az én hős „védelmezőmet”. Egy ilyen kiváló harcost nem lenne olcsó dolog felbérelni. Látod megengedem, hogy velem tarts mindenhová, annak ellenére, hogy a Fénykard már nincs a birtokodban. Ez is azt bizonyítja, hogy mennyire nagylelkű vagyok.

            - Méghogy nagylelkű! Nálad pénzsóvárabb ember nemigen létezik. Ráadásul egyedül a pénzt sajnálnád egy új testőrre, ha én elhagynálak. Még ilyet! Nem is hiányoznék? - Gourry kezdett kiborulni. A közelben lévő asztalnál a hangos szóváltástól az emberek kezdték egyre kényelmetlenebbül érezni magukat. Többen is átültek egy távolabbi asztalhoz.

            - Ugyanmar Gourry! Tudod, hogy nem úgy értettem. A pénzel csak vicceltem. Nem képzeled, hogy pénzt adnék azért, hogy megvédjen valaki? Naaa, ne sértődj már meg ilyen apróságokon! - búgta Lina negédesen.

            - Én nem sértődöm meg, csak tudod néha figyelhetnél az emberek érzéseire is, mert akkor nem bántanál meg senkit. De hagyjuk a témát oké? Rossz kedvem lesz a veszekedéstől.

            - Ez a beszéd Gourry barátom csak vidáman. És most végre nekiláthatunk annak, amiért idejöttünk.

Gourry ostoba arckifejezéssel vakarta a feje búbját.

            - Egészen pontosan mi is lenne az? - kérdezte a harcos félve.

Lina egy pillanatig csak pislogott, aztán vulkánként készült kitörni a dühe. Megragadta a sótartót és keményen hozzávágta az idióta Gourryhoz. Ő könnyedén kitért előle de a varázslónő durva letolása elől képtelen volt.

            - Hogy lehetsz ennyire félkegyelmű! Már többször is mondtam, hogy mit akarunk Teirosban! Azért jöttünk ide, mert azt halottam, hogy egy ezer éve halott boszorkánymesternek a környéken volt a laboratóriuma. Több száz varázskönyv, alkimista recept, és megannyi egyéb kincs is lehet azon a helyen. Azt beszélik, hogy a figurának egyáltalán nem az elesettek védelme volt az életcélja, sokkal inkább a vagyon és hatalom.

            - Emlékeztet valakire. - kottyantott közbe Gourry és mintegy véletlenül épp Linára sandított.

- Ezt nem hallottam. - mondta a varázslónő kissé túl sok fenyegetéssel a hangjában.

- Lina Inverse és Gourry Gabriev? - kérdezte egy magas alak, aki akkor lépett az asztalukhoz. Majdnem földig érő barna kabátot viselt és egy táska lógott az oldalán.

- És ha azok vagyunk? - kérdezte Lina gyanakodva.

Az alak felsóhajtott és fáradtan mondta:

            - Akkor van önöknek egy üzenetem. - ezzel kivet a táskából egy lepecsételt borítékot, és átadta a varázslónőnek.

Gourry megbökdöste Linát és odasúgta:

            - Adj neki pár aranyat!

            - Miért? Hisz ő egy futár, ez a munkája. Már biztos megkapta érte a pénzt.

            - Nagyon fukar vagy hallod-e! - és odaadott pár aranypénzt az embernek.

            - Köszönöm uram, bizony nem volt könnyű megtalálni önöket. - Mondta, majd biccentett és átment az egyik sarokban lévő asztalhoz és leült.

            - Lássuk csak. - Lina feltépte a borítékot. Gourry mögé ált és kíváncsian figyelt. Lina gyorsan átnézte a levelet, és elmosolyodott.

            - Zelgadis! - mondta, miután elolvasta az aláírást.

            - Nahát, a jó öreg Zel! Hisz ez szuper! - lelkesült fel a harcos is.

Lina hangosan olvasni kezdett.

Barátaim! Remélem időben megtalál benneteket ez az üzenet. Hamarosan Anorat városba érkezem, ahol az a hír járja, hogy egy rég halott boszorkánymester, Harbon  búvóhelye van a környéken. Elkelne a segítségetek, ugyanis már több száz szerencsevadász próbálkozott a közelmúltban de egyiknek sem sikerül megtalálni a pontos helyét. Biztos vagyok benne, hogy ha mi összefogunk rálelhetünk. Ez mindannyiunk számára gyümölcsöző lehet, én is megoldást találhatok a problémámra, és számotokra is lehet ott valami értékes. Mindemellett nagy örömet okozna számomra ha újra találkoznánk, hiszen jó régen nem találkoztunk már. Kérlek benneteket, amint tudtok siessetek Anoratba. Amint odaérek neki kezdek a kutatásnak. Addig is minden jót nektek: Zelgadis Graywords.

- Nézd csak a keltezés Gourry. Ezt már több mint három hete adták fel. Ezért kellett fizetned annak a mihaszna futárnak? Lehet, hogy mire odaérünk már se híre, se hamva nem lesz Zelgadisnak.

- Kicsit furcsa, hogy annak a másik városnak a környékén is van egy ilyen boszorkánymester-izé. Nem gyanús ez neked Linácska?

- Figyelj te „zseni”: - mondta kissé türelmetlenül Lina és elővett egy térképet. - Mi ugyebár itt vagyunk Teirosban. Anorat pedig itt van nem messze, alig öt kilométerre délre. Tehát ami ennek a városnak a környékén van, az könnyen lehet a másik közelében is.

- Értem csapott a levegőbe Gourry, tehát a keresett hely valószínűleg a két város között van.

- Nagyszerű! - vágta hátba keményen Lina. - Rekord idő alatt rájöttél a lényegre. Jobb lesz ha mihamarabb indulunk. Azzal elindult a szobájába, hogy összepakoljon, de előtte hátraszólt Gourrynak:

            - Szedelőzködj, nemsokára indulunk.

            - Rendben válaszolta a harcos és már rohant is a szobája felé.

Amit egyikük sem vett észre, az egy magas, sötét csuklyát és palástot viselő alak az étkező egy távoli sarkából figyelte az egész jelenetet. Egyszerűen felállt és kiment a bejáraton. Valahogy senki nem figyelt fel a baljós alakra.

A nap fényesen sütött, és a két vándor vidáman ballagott az út mentén. Lina ment elől, és folyamatosan beszélt a háta mögött baktató Gourrynak, aki pedig már jó ideje nem figyelt rá. Nem is igazán volt tudatában a ténynek, hogy a barátja egyáltalán hozzá intézi szavait. Szerencséjére Lina ezúttal semmit nem kérdezett tőle, mert akkor nyomban lebukott volna, és szembe kellett volna néznie a varázslónő kíméletlen büntetésével. Valahol elméjének mélyén megszólalt egy vészjelző, hogy jobb lesz legalább egy pillanatra figyelni. Kényszeríttette magát, kizárta tudatából a felesleges gondolatokat.

… és akkor egy csodaszép és zseniális varázslónő elpusztította az ördögi tükröt. Ha csak belegondolok mit művelt velem és együgyű kísérőmmel az a varázstükör, a hideg is kiráz. Senkinek, még a legrosszabb ellenségemnek se kívánom azokat a kínokat.

            - Egy perccel ezelőtt említettél egy „csodaszép és zseniális varázslónőt”. - Szólt közbe Gourry a buzgó diákok kíváncsiságával. - Ki volt ő? Talán ismerted?

            Lina egy cseppet sem értékelte a közbeszólást és fenyegető tekintettel nézet vissza a harcosra.

            - Na ide figyelj te tintahal-agyú idióta. Szerinted mégis kiről beszélek? Na erőltesd meg szépen az agytekervényeidet!

            - Ö… ö… hát... izé… - nyögdécselt a fiú, miközben alkalmas fedezék után nézett.

            - Hát magamról! Ne mond, hogy nem vagyok zseniális! Ne merd azt mondani!

Gourry életét egy a semmiből eléjük torpanó, ápolatlan külsejű alak mentette meg. Az idegen rekedt hangon rájuk kiáltott:

            - Megállni, ha kedves az életetek!!!

            - Még nem úsztad meg ne örülj! - súgta oda Lina Gourrynak. Majd kedvesen az idegenre pillantott. Hatalmas csodálkozó szemeket meresztett és rá egyáltalán nem jellemző módon félénken megszólalt.

            - Azért jöttél, hogy valami veszélyre figyelmeztess minket? Talán egy szörnyű teremtmény portyázik a magamfajta ártatlan és fiatal szépségekre? Esetleg egy gonosz varázsló átkozza el az erre járókat. Jaj, én nem bírom az izgalmakat. Mindjárt elájulok! - Azzal színpadias mozdulattal a homlokára tette a kezét. Még a lábai is remegtek. Gourry kritikusan nézett rá, majd csendben megjegyezte:

            - Mi szükség van erre?

Az alak egy pillanatig csak értetlenül pislogott, nem ehhez a reakcióhoz volt hozzászokva. Parányi agya aztán mégiscsak működésbe lépett. Hangosan felnevetett.

            - A helyzet ennél sokkal súlyosabb! - Füttyentett, mire újabb hasonlóan gonosz külsejű alakok bukkantak elő a mindenhonnan. Volt olyan aki a földbe ásott gödörből szökkent elő. Körbevették a harcost és a védtelennek látszó leányt. - A Sebhelyes Hiéna nevű banda területén haladtok át, tehát vámot kell fizetnetek. Ha most azonnal átadjátok az értékeiteket, akkor megkíméljük az életeteket. És talán akkor az egyéb értékeidet is megkíméljük, kislány.

            - Ez nagy hiba volt. - jegyezte meg ismét csak magának Gourry.

            - Jaj ne! - Kiáltott fel Lina sírást színlelve. - Akkor ti gonosz rablók vagytok!

            - A leggonoszabbak a világon. - Röhögtek fel durván a banditák.

            - Kegyelmezzetek szegény fejemnek, nincs semmim. Egyedül ezt a megtermett rabszolgát tudnám nektek adni. Elég erős, de sajnos együgyű és egy hatalmas harcosnak képzeli magát. Bár több kárt hoz mint hasznot nagyon a szívemhez nőtt, mint egy hűséges eb. Könyörgöm érjétek be vele.

            - Hogy mondhatsz ilyet? Ez felháborító! Nem adhatsz oda ennek a fickónak!

            - Kuss! - Kiáltott a banditák vezére. - Nekünk nem kell a szolgád. Ha nem adod át szépszóra a pénzt és az értékes tárgyakat akkor elvesszük erővel. Fiúk!

            - Jaj, ne gyertek közelebb - toporzékolt Lina, miközben a visszafojtott nevetéstől rázkódott a válla - mert kénytelen leszek bántani titeket.

            Az egész banda röhögésben tört ki.

            - Na most meg kellene ijednünk kislány? Rajta mutasd mit tudsz, had szórakozzunk egy kicsit!

            - Rendben! - mondta Lina és már nyoma sem volt a hangjában a félelemnek. Szemében a kegyetlenség szikrája csillogott, ami megdöbbentette az ostoba csűrhét. - Fireball! - kiáltotta hanyagul, és a két tenyere között megjelenő lángoló gömböt az előttük álló banditák közé dobta. Ott felrobbant és lángnyelvekkel borította be visító gazembereket. - És itt a következő!- ismételte meg a mozdulatot melynek nyomán újabb banditák lettek harcképtelenek. Ez a két egyszerű varázslat tucatnyi ellenfelet intézett el alig öt másodperc alatt. A maradék haramia még mindig nem fogta fel, hogy eséséjük sincs, fegyverüket lóbálva lerohanták az „áldozatokat”. Gourry előhúzta a kardját és könnyű szerrel hárította egyikük csapását, aki egy hatalmas bárdal megpróbálta elválasztani a fejét a teste többi részétől. A fickó egyensúlyát vesztve feldöntötte két másik társát majd elterült a földön. Egy másik, alacsony de széles vállú rabló már sokkal óvatosabban támadott. Egyik kezében egy láncos buzogányt pörgetett, míg a másikban egy rövid kardot egyensúlyozott. Haragos csatakiáltás közepette először a buzogánnyal csapott le. Gourry tudta, ha a kardjával hárítja ezt is akkor valószínűleg rátekeredik a fegyverére és kiránthatja a kezéből. Ehelyett inkább tett egy lépést oldalra, és amikor a buzogány elsüvített a feje mellet visszatámadott egy vágással. A torz fickó épphogy hárítani tudott a pengéjével. Gourry veszélyt szimatolt, és tétovázás nélkül a földre vetette magát, majd átgördült a jobb vállán. Egy pillanattal később egy fűrészes élű harci kasza pengéje szelte át a levegőt ott ahol az előbb ált. Gyorsan felpattan és látta, hogy két újabb ellenfél csatlakozott a küzdelemhez, egyikük a fejszés volt, a másik pedig az akit az első sikertelen támadásával elsodort. Sorra záporoztak a harcosra a csapások, de ő olyan fürgén hárította őket, hogy szemmel alig lehetett követni. A kaszás megpördült a tengelye körül, láthatóan derék magasságban próbálta meg eltalálni a fiút. Gourry térdeit behajlítva hátrahajolt, egészen addig míg vállai a földnek nem ütköztek. Így a kasza épp, hogy elkerülte. Majd gyorsan kiegyenesedett, mert a buzogányos a fejét vette újonnan célba, de csak egy jókora lyukat hagyott maga után a földbe. Gourry átszaltózott az baltás feje felett, és udvariasan megvárta míg a fickó utána fordul, majd bal kezével keményen állon vágta. A haramia tekintete elhomályosult, térdei összerogytak és a szorítása is engedett a balta nyelén, amitől az a földre esett. Gourry megragadta az ájuló banditát az ingénél, és fél kézzel a kasszásra dobta olyan erővel, hogy ledöntötte a lábáról. Lina eközben buzgón osztotta az áldást, fireball-ok formájában. A megmaradt útonállóknak kezdett leesni a lényeg, az, hogy ez nem az ő napjuk. A füstölgő hajú bandavezér, aki ez idáig valahogy megúszta a komolyabb sérülést remegve kérdez te a vörös hajú, ártatlan kislányból, igazi fúriává lett boszorkánytól:

            - Még is ki vagy te? Hogy lehet az, hogy ilyen könnyedén elintéztél minket?

            - Nocsak most már más a felállás nem igaz? - Gúnyolódott Lina - Egyébként ha tudni akarod a nevem Lina. Lina Inverse.

Hirtelen csend lett, még a Gourryt folyamatosan támadó bandita is megállt, arcán ugyanaz a rémület tükröződött, mint a többiekén.

            - Li-lin-lina Inverse? Az a Lina Inverse? A hírhedt banditagyilkos? Akinek kegyetlenségét semmi nem múlja felül? Jaj ne végünk van! Visszavonulás! Fussatok bolondok! - azzal saját maga tanácsait megfogadva megfordult és iszkolni kezdett. Az összes embere követte a példáját, a fegyvereket eldobálva lélekszakadva rohantak. Lina közbe majd felrobbant a dühtől!

            - Én nem vagyok gyilkos! Halljátok? Ez alávaló rágalom! Ne merjetek hátat fordítani, ha hozzátok beszélek, különben… FIREBALL!!! - És az elkövetkező fél percben gyökeresen változtatat meg a környék kinézetét. Mire lehiggadt mindenfelé égett szélű kráterek maradtak. Az óriási hő hatására szabálytalan foltokban üveg jött létre. A rablók nagy része már mozogni is alig tudott.

            - Gourry finoman megbökte útitársa vállát. És aprókat köhentet.

            - Mi van? - fordult hátra Lina még mindig enyhe idegbajjal.

            - Tudom, hogy nem rám tartozik, de ha így elbánsz szerencsétlenekkel, mégis miért csodálkozol, ha szörnyetegnek tartanak? Talán ha mondjuk csak azzal a álomizéakármi varázslattal elaltattad volna őket, akkor nem lenne ilyen rossz híred.

            - Igazad van, kedves Gourry! Ez nem tartozik rád! Gondolod ők a lefejezés helyett inkább az altató dal dúdolást választanák? Hát nem! Nem érdemel